| Létűr
Nagyon halk az egykor benyerített puszta,
Hol ló nyargalt egykor, útját a szél futja.
Vaslábas óriások törik meg a semmit,
Máshol is látsz zavart, talán sehol ennyit.
Egyetlen egy jurta áll a határszélen,
Gaztengerünk innen, ajtóból szemlélem,
Virág, vad már nincsen, csak végtelen létűr,
Olyan melytől a szív szemmel együtt szédül.
Éjjel
Társat talál az éj,
Tücsökének éled,
Ajkad rezgőn mozdul
Mikor táncra kéred.
Dúdol halkan a fa,
Levél, törzse zizeg,
Forró ritmus pattog,
Zápor bármily hideg.
Bőmből ugyan a menny
Messze, itt csak suttog,
Íjam, nyergem, lovam,
Te Kedves aludtok.
Utolsó rossz lövés
Sóhajtozik az izom,
Nagy a húrnak terhe,
Neki feszül ezredszer,
Nem egy kényes kelme.
Akarat mi mozgatja,
És akarok lőni,
Újbegyeim elkoptak,
Vér pirosra tölti.
Sóhajtozik az izom,
Erősebb az óhaj,
Hogy találjak még egyet!
Elvétettem, sokkal…
Van apám és van anyám
Van apám és van anyám,
Gyönyörűen szép hazám,
Mit hiába pusztít ellen,
Maroknyi őre jellem.
Van aki hiszi őrzi,
De saját házát dönti,
Semminél is rosszabb az,
Mikor hited nem igaz.
Van aki csak ostoba,
Van aki meg ki tudja,
Hiszem nincs ki szívből árt,
Sok elmére köd rászállt.
Van apám és van anyám,
Mindenkinek van talán,
Büszkék lehetünk rájuk,
Jónak mégsem találjuk.
Esti vágta
Levegőben fürdő lovam,
Láthatáron is túl rohan,
Nem feszül meg szára, szája,
Ő irányít nem zablája.
Némán lesem a felleget,
Ő is engem, tán meglehet,
Van más dolga, fényes holdja,
Nap sugara támaszbotja.
Minduntan attól félek,
A puszta egyszer némán ébred,
Azok lesznek, mint a gyárak,
Lét nélkül csak kalapálnak.
Szabadon
Nincs záróvonal,
Egyirányú út,
Semmilyen korlát,
Mi autóban sújt.
Balról és jobbról
Csak a szabadság,
E nélkül élni
Maga a vakság.
Nincsen úticél,
Nincs ok, hogy teszem,
Ülök a lovon,
Szívből élvezem.
Hozzád vágtatok
Ló pata szántja fel az éledő földet,
Négy kis láb járja be hegyet és a völgyet,
Növényi pihéket szórunk a nyomunkba,
Friss levegő bőven jut éhes fogunkra.
A teremtő tavasz mit sem jelent ekkor,
Az úti célunk előre kiszámított vektor,
Hiába sír a fű, visít az ibolya,
Fülünkbe nem ér el suttogó sikolya.
Egy angyalhoz sietek, egy tündér vár engem,
Megszűnik a külső, a szív repít engem,
Vágtázok mint tudok, érzi ezt hű lovam,
Kedvemért, mert barát, amint tud, úgy rohan.
Nyílvessző
A levegő most omlós tészta,
Lúdtoll gyorsan szeleteli,
Dögevőként álló tárgyba
Vesszőt játszva terelheti.
Körzőként vés alakzatot,
Míg erőt vesztve meg nem áll,
Hegy vonatként tör előre
A célpontjában, ha talál.
Pillanatnak tört kis része,
De kavarog a gondolat,
Tehetetlenül csak lesed,
Te már megtetted dolgodat.
Kapocs
Dobog bennem a szív,
Lóban is az övé,
Közelít a kettő,
Lét fon vesszőt köré.
Barátság vesszeje
Két ember közt ritka,
Érdek kapocs túl lágy,
Elvágja egy szikra.
Nekünk nincsen célunk,
Ő értem, én érte,
Teste a páncélom,
Csontjaim ő vértje.
Dobog bennünk a szív,
Együtt ver a kettő,
Versenyre kél velünk
A pusztai szellő.
Íj nélküli íjász
Észt mellőző elme,
Kép, mi nincs mit mintáz,
Ló nélküli lovas,
Íj nélküli íjász.
Sziklakopár mező,
Toll, mi folyat tintát,
Fogatlan vad tigris,
Íj nélküli íjász.
Reménytelen óhaj,
Halott hal, mely ikráz,
Élettelen város,
Íj nélküli íjász.
Szív nélkül szeretni,
Szem mi sejti mit lát,
Érdekből lett barát,
Íj nélküli íjász.
Világméz
Édes a csacska film,
Édes a plüss állat,
Mint a finom nektár,
De túl édessé válhat.
Mint a méz magában,
Ha túl sokat veszel,
Olyan ez a világ,
Te is azzá leszel.
„Fúj, durvák a szavak,
Szegény kicsi lócska!”
Férfihang, ha ilyen,
Lovaglásra ócska.
Tudnod kell, hogy ki vagy,
Micsoda az állat,
Szelíddé a vadon,
Csakis ekképp válhat.
Betongyurma
Szívesen lennék magam is harcos,
Ki félelmeivel sohasem kardoz,
Hanem egy csapásra legyőzi mind,
És épp úgy vitéz bent, mint kint,
Épp úgy lángol szíve, karja,
Belepasszol íj és szabja…
Valami ilyet faragnék magamból,
Ha ez a sok jellem belém bújna,
De mint a kor, én is kevés vagyok,
Gyúrhatatlan betongyurma.
Szívesen lennék hős vitéz,
De legfeljebb jelmezem mi úgy kinéz
Mintha dicső kor gyermeke lennék,
Minta a festett káposztalepkék,
Csak percnyi szín ez rajtam,
De ne kérd, hogy ne hagyjam
E álomba ringatni magam,
Egy napra, egy röpke délutánra,
Míg ráébredek önmagam anyagára,
A bennem élő betongyurmára.
Szunnyadó hős
(Árpád vére)
Úgy tennék valamit.
Valamit, amit emlegetne a világ
Ezer, száz év múlva:
Igen, ennek a döntésnek lehetett súlya
Hozója vállán, mégis megtette,
Mert tudta, ez a jó,
Hiába üvöltött megannyi csúnya szó.
Mint helyesnek vélte,
Életét úgy élte,
Hiába volt nagy a tét,
Az erkölcs hangja számított.
Úgy tennék valamit,
Nem teszek!
Lehetne a semmit érő dicsőség,
Miről oly soká derülne ki, hogy enyém,
Tulajdonom,
De maradok a mával szemben szerény,
Nem követelek tőle többet,
Csak egy átlagos napot,
És nem sírok, ha nem adott
Újdonsággal megrakott szekeret,
Szunnyadni hagyom a hőst magamban.
Hazudozok legbelül is.
Igen, többre vágyom!
Túl ezen az erkölcstelen
Pórból szült világon,
Mi megteremtett engem,
És minden nap újra bekebelez.
Hős akarok lenni!
A magamé, szerelmemé és tiétek,
De sohasem érhetek és értek
Ahhoz, kiről álmodozom, kivé lenni kéne,
Ki nem sajnálná, ha másért folyna vére.
Suttogó romok
Valahol, a dombok közt járva,
Láttam egy követ,
Egy követ mely árva
Tanúja volt az egykor szép várnak,
Ilyen az élet,
Egyszer még igen, aztán már nem állnak
A dolgok, mik oly erősnek tűntek,
Velük együtt nyomok is eltűntek,
Az egykor volt hősiesség
Utolsó nyomai.
Suttognak a romok, fülembe sírják,
Hogyan eszik meg őket
A falánk szájú indák,
És mi, mennyire hagyjuk…
Minden emlékünket
A sorvadásnak adjuk.
Minek is nekünk, dicső korról emlék?
Úgysem jöhet általuk
Napjainkra szebb lét.
Állok a romnál,
Mi már csak a kő volt,
Igen, lehet egy elmúlt
A halál után is holt.
Mert hiába állta ki támadások,
Csaták, ádáz pusztítások
Megannyi kínos sorát,
Mi még így, mikor tehetnénk sem adjuk meg
Az utolsó vacsorát.
Rege az oroszlánszügyűről
Száll a szél, vele a por, felettem egy madár,
Megannyi pusztai szépség. Tetszik, habár
Szemem másfelé tekinget.
Ez csak közeg, a sok homokszemcse,
Az égen úszó szabad fecske,
Ki raját keresi, hogy őszre gyakorolhasson.
Tekintetem egy lóban akad el,
Ki ízetlen gyomokat terel
Szájával, hogy a finomra leljen.
Piheni a vágtát, mint én magam,
Melytő reszket combom, hasam,
Pedig ő végezte a munkát, én csak terhe voltam.
Oroszlánszügyű lovacskám,
Van még háborítatlan élet,
Ahogy téged nézlek,
Egy picit én is e kép élek!
Útra hív a puszta…
Útra hív a puszta szele,
Nem tudok harcolni vele.
Gyere! Gyere! Suttog lantja,
Fán pendülő szellő hangja.
Finom dallam, fülembe ér,
Pusztamódi, fűről zenél,
Arról, hogy csak félig élhet,
Ki fák sűrűjébe téved.
Útra hív a puszta szele,
Tán tudnék harcolni vele…
Nem akarok, oda vágyom,
Hazám csak benne találom.
Tiszta
A határ a menny, a város a pokol,
Gyönyörű paripám, hátadon kihozol
A szennyes, mocskos, ember piszkította
Világból egy helyre, ahol van még Tiszta.
Tiszta szív, Tiszta út, Tiszta madárének,
Tisztán szálló szellők, Tisztán múló évek.
…bár innen is látszik az a másik világ,
Veled édes lovam löttyedt hitem szilárd!
Hitem, hogy majd látja egyszer minden ember,
Az ami most a vágy, lesz amikor nem kell,
És abban a messzi, oly távoli percben,
Feléled majd újra a Természet Szellem.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
